2017-01-28 Szekeres Ferenc 0Comment

Valahogy az utóbbi időben többször téma volt a társaságunkban, hogy mennyire jó, ha konfrontatív egy játék. (És itt abszolút a másik megkárosítását, haladásának meggátolását értem e szó alatt, mert ezeken kívül azért más interakciók is vannak a társasjátékokban.)

Az egyértelműen kiderült, hogy nagyon másképpen vélekedünk erről a témáról két- illetve többfős játék esetén. A kétfős játékokban valahogy nincs ebből vita, hiszen ki mást károsíthatnék meg, ha nem az ellenfelemet? Amikor viszont négyen ülünk az asztalnál, és egy akció egy valakit érint nagyon hátrányosan, akkor annak jogosságát könnyű vitatni. Legfőképpen, ha minket érint.
De a tapasztalatok azt mutatják, hogy az eredményektől függetlenül valahogy mindenki hajlamos azt gondolni, hogy őt bántották a legjobban, és azért ez egy igazán izgalmas lélektani kérdés. Mint ahogyan az is, amikor játék közben próbáljuk egymást meggyőzni, hogy miért nincs semmi értelme az egyik játékos, és miért van kimondottan sok értelme egy másik játékos gátolásának. De mindezeket félretéve a legfontosabb kérdés az, hogy ha ilyen viharokat kavar egy társasjáték, akkor vajon az mennyire élvezhető (akár a győztes számára is)? Ha folyamatosan az az érzésünk, hogy mindennel csak mi járunk rosszul, és mindenki csak azért van ott, hogy velünk szúrjon ki, akkor kizárt dolog, hogy azt élvezzük, és természetesen az sem valószínű, hogy az adott játékot nagyra fogjuk értékelni. Hogy ez mennyire a játék és mennyire a társaság hibája… Hmmm, nos szerintem erre nincs egyértelmű válasz. Én mindig úgy érzem, hogy a társaságon múlik a legtöbb. A játékok adnak egy bizonyos keretet, de hogy mi hogyan kezeljük, az más kérdés. Írtam néhány hónapja az ízlésem és a hozzáállásom változásáról, és úgy érzem, hogy ezen a téren is másképpen gondolkodom mint mondjuk 1 vagy 2 évvel ezelőtt. SOKKAL jobban viselem a forgandó szerencsét és a játékosoktól független elemek szeszélyességét, ezek mellett pedig a konfrontációt is jobban tudom kezelni. Tisztán kell látni ebben a kérdésben, és meg kell érteni, hogy NEM a személyem elleni támadás az, amit mások tesznek, hanem az önös érdek nem feltétlenül összeegyeztethető a különböző nézőpontokat tekintve. Ez nem azt jelenti, hogy beletörődéssel és birkatürelemmel viselem a megkárosításokat, de kell egy józan belátás és némileg objektíven kell elemezni a szituációkat (márpedig objektíven nézve mindig mást érdemes ütni, nem engem ). No de hiába a sok okoskodás, ha valakiben felmegy a pumpa és úgy érzi gallyra ment az estéje egy társasjáték miatt. Be kell látni, hogy bizonyos mechanikai elemek nem mindenkinek valók, és mivel a társaság mindig sokkal fontosabb, mint maga a konkrét játék, hát kompromisszumokat kell hozni bizonyos játékok kizárásával.

Még ha kettesben valóban nagyon másképpen működik is ez az egész, Anettel volt ebből problémánk az elején, és bizony volt egy időszak, amikor egyszerűen nem mertem bizonyos lépéseket megtenni, mert tudtam, hogy abból nagy baj lesz, de legalábbis annyi biztos, hogy az a játék többet sohasem kerül elő.
Amúgy még ezen belül is külön lehet választani azt, amikor teljesen egyértelműen az a játék célja, hogy a másikat le kell nyomni, illetve amikor egyszerűen csak eredményesebbnek kell lenni hasonló feltételek mellett. És persze az is kérdés, amikor nem feltétlenül azt támogatja a játék, hogy a másikkal kell kiszúrni (ahelyett, hogy a saját ügyeinkkel foglalkoznék), de valaki mégis azt teszi, akkor mi a helyzet…

Kellett hozzá idő, de itthon most már ez flottul működik. Amikor olyan társas kerül elő, amiben nagyon durvának tűnik a konfrontáció, akkor azt mindig még jobban eltúlozva jelzem Anettnek a szabályismertetés során. Le fogjuk rombolni, el fogjuk tüntetni, meg fogjuk semmisíteni egymás lapjait, bábuit, útvonalait, ellopjuk egymás pénzét és még sokkal rosszabb dolgok is történhetnek. Így tehát úgy kezdjük a játszmát, hogy fel vagyunk készülve ezekre a dolgokra, és valahogy természetesnek hatnak. Természetes, hogy megsemmisíti a lapomat, amit olyan nehezen tudtam lehozni, mert hát ez a feladata, ettől lesz eredményes. Nem mondom, hogy örülök, de ezek valóban logikus lépések, és sokszor könnyen kiszámolható, hogy mivel jár jobban az ember, ha építkezik, vagy ha a másikat károsítja meg.

Ennek mintapéldája a Babel. Olvasgatva a véleményeket, egyértelmű volt, hogy ez egy NAGYON gonosz játék, itt mese nincs, valaki sírni fog. Úgyhogy muszáj volt beszereznem.

Néhány játék után igazán megszerettük Anettel. Pedig tényleg reális és kimondottan kifizetődő opció a másikat lenullázni (szó szerint), mert még a nyerési feltételek is ezt támogatják, hiszen ha úgy adódik, akkor a játszma végén vagy elérjük a 20 pontot, vagy intézzük el, hogy az ellenfél 10 alá kerüljön. Egyszerűen élvezem, hogy mennyire meg tud fordulni az állás egyetlen kör alatt. Még akkor is, amikor az én káromra történik mindez. Ott állok, hogy nálam 10 szintnyi templom sorakozik szépen, Anettnél meg csak 3, és mire újra sorra kerülök már megfordult az állás (pl. ha egy 1-es templomára szemből ellop egy 5-öst, akkor ugyan nekem csak 1-gyel csökkent az összértékem (már ha 4-es volt alatta), de neki meg rögtön 4-gyel nőtt, egymáshoz képest meg az már 5 pontnyi különbség, és ez csak egy akció volt )

No persze mivel kártyajátékról van szó, nem csak az ellenfélen, a lapjáráson is múlik, hogy mit tudunk kihozni a helyzetekből, de valahogy semmiféle vita vagy rossz érzés nem merült fel ezekkel kapcsolatban. Hálás vagyok ezért nagyon. Szerintem nagy dolog, hogy tulajdonképpen válogatás és különösebb megkötések nélkül kerülhetnek az asztalra a társasok.

És íme a videós bizonyíték a Babel békés mivoltáról.