2017-01-28 Szekeres Ferenc 0Comment

A napokban elgondolkodtam azon, hogy hogyan is állok jelenleg a “szerencse” kérdésével. Szeretjük azt mondani, hogy “szerencsénk/szerencséd volt” még olyan esetekben is, amikor ez nem igazán fedi a valóságot, így alapvetően elég következetlen a szóhasználat. (Az eleve elrendeltetett és sorszerű témákat most inkább félretenném.)

A szerencse nehezen megfogható fogalom, és teljesen különböző körülmények között kerül szóba a klasszikus lottózástól kezdve a busz elérésén át a felmérő, vizsga eredményességéig. A társasjátékokban alapvető kérdés a szerencse mértéke. Nem egy könnyen mérhető jelenség, inkább érzetről beszélünk és ilyen általános “kicsi”, “nagy” jelzőkkel illetjük. Ha meg belekeverjük a véletlenszerűség, valószínűség fogalmakat, megkoronázva az ellenfelek lépéseinek kiszámíthatóságával, akkor aztán könnyen el lehet merülni a filozofálgatásban.

Ehelyett viszont inkább arra gondoltam, hogy a saját ízlésem és hozzáállásom változásait vizsgálom meg. Mivel inkább absztrakt játékokkal találkoztam gyerekkoromban, ezeknél nem nagyon merült fel ilyen jellegű kérdés. Egyértelmű volt, hogy aki jobban ismeri a játékot és/vagy erősebb képességekkel rendelkezik ezen a területen, nyerni fog. És ez pozitívum is, meg negatívum is egyben. Mivel egy idő után sejthető már előre a végeredmény, apadhat a motiváció is. Az nyilván más eset, amikor az egyik fél inkább tanárként próbálja ellenfelét edzeni, azokra szerintem nem is nagyon lehet igazi játszmáknak tekinteni.

Ezek mellett még nagyon alap kártyajátékok kerültek elő, azoknál már van értelme szerencsés és szerencsétlenebb leosztásokról beszélni, jogosnak tűnt az örömködés, bosszankodás, az eredmény nem mindig volt összhangban a tudással. Míg a sakkban esélyem sem volt, a zsugában önerőből is tudtam néha nyerni a nagyszüleim ellen.

Amikor elindultam a gémerség irányába vezető lejtőn, egyre jobban foglalkoztatott a szerencse témája, és egyre fontossá vált számomra hogy minimális legyen ennek mértéke. Valószínűleg a nehezebb játékoknál amúgy is természetes lehet az igény erre, hiszen ki tud igazán jóízűen kacagni olyankor, amikor sok-sok gondolkodás, számolgatás, tervezés után valami csúnya véletlenszerűség újraírja az állást? Úgy emlékszem, egyszerűen fordított arányosságot éreztem a szerencse mértéke és a játék minősége között. Igen, ezt talán lehetne sznobságnak nevezni, ilyesmi még a nehezebb=jobb, drágább=minőségibb, hosszabb=élvezetesebb gondolatok.

Szerencsére gyorsan továbbléptem és újra szívből tudom élvezni a magas szerencsefaktorú játékokat. Természetesen muszáj különbséget tenni a rövid, gyors kártya-, partijátékok, és a nehéz, hosszú társasok között. Illetve nagyon fontos előre legalább valamilyen szinten képben lenni az aktuális kiszemelttel, és ha tudja az ember, mire számíthat, ahhoz tudja igazítani az elvárásait.

A másik csapda, amikor egy gyenge szereplés után nem a saját tapasztalatlanságunkat, rossz döntéseinket gondoljuk végig, hanem a játék hibáit próbáljuk kivesézni. Szerintem természetes jelenség ez, és igazán tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy egy-egy rossz élmény után objektíven tudjuk értékelni a játék bizonyos elemeit. Van, hogy ez könnyebben megy, máskor meg kevésbé.

A modern társasoknál ráadásul a mindig másmilyen kiindulási, illetve játék közbeni helyzetek a legtöbb esetben azt az érzetet keltik, hogy magasabb az újrajátszhatóság. De az talán még fontosabb, hogy sok esetben a szerencse, a véletlenszerűség, a nehezen kiszámolható valószínűség, az ellenfelek lépéseinek nehezen prognosztizálhatósága, a túlságosan nagy választási lehetőség az, ami miatt van értelme leülni egy tapasztaltabb, jobb játékossal egy asztalhoz. Ezeket persze ugyanúgy meg kell tanulni jól kezelni. Sok felnőttel és még több gyerekkel játszottam már, az egyik legfontosabb kérdés a siker illetve a kudarc feldolgozása. Ha tényleg a szerencsén múlott, el kell fogadni, de ha nem, azt sokkal fontosabb a helyén kezelni.

A játékidő/összetettség/szerencse arányok továbbra is fontosak, mert szerintem alapjaiban határozzák meg a játékélményt (még ha a társaság is marad a legmeghatározóbb elem), de örülök, hogy sokkal engedékenyebb lettem ezen a téren, már csak azért is, mert így jóval több játékot tudok igazán élvezni.