2017-02-02 Szekeres Ferenc 0Comment

/Kísérlet következik, Anett először vállalta, hogy elolvasva a bejegyzésemet kiegészíti a saját gondolataival, észrevételeivel, fogadjátok szeretettel!/

A Tigris és Eufrátesz az a játék, amelynek a szabályát minden évben elolvasom néhányszor, de idáig elhúzódott a tényleges kipróbálása. Tudom, kicsit betegesen hangzik, de szeretek szabálykönyveket olvasni. No nem öncélúan, olyasmit, ami nem érdekel, nincs tervbe véve a kipróbálása, nem tanulmányozok. Az előbb említett játék viszont több, mint két éve folyamatosan a kipróbálandó társasok listájának elején várakozik. Ez idő alatt 4-5x biztosan elolvastam a szabálykönyvet, a belső-külső konfliktusokat már versbe szedve adom elő. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért volt szükség ilyen hosszú időre ahhoz, hogy végre asztalra kerüljön. Az elején egyszerű volt az indok, nem volt meg a társas nekünk. 🙂 Aztán sikerült hozzájutnom egy 2007-es Pegasus kiadású verzióhoz, most pedig az új FFG kiadvány is meglett. Többször volt úgy, hogy a baráti játékalkalmakra ezzel készülök, de valahogy mindig másképpen alakult. Az is igaz, hogy többen ijesztgettek azzal, hogy ez egy agyégető szörnyeteg, aminek már az érintésétől is pillanatok alatt nyálcsorgató zombikká alakulnak át a hétköznapi halandók, így volt bennem némi bizonytalanság, hogy leszedáljam-e azokat, akik amúgy lájtosabb játékokhoz szoktak.

Ja igen, sokáig azt is komolyan vettem, hogy vagy négyen ülünk le hozzá, vagy ne is játsszuk, mert csak az állatok nyomnak párbajt területfoglalós, harcolós társassal.

No, de nem kell ám hinni minden mendemondának. 😉

A T&E az a játék, amivel már zsenge társasgyűjtögetős létünk elején be lettünk fenyítve, hogy “aaaz, nagyon kemény, igazi gémer játék, jó hát ez alá nem éri meg menni, de ettől kiégtek”. Feri persze lelkes volt, de valahogy benne is nyomot hagyott ez. (Éljenek a belénk nevelt sztereotípiák). És én is befeszültem. Aztán kicsit rajtam is múlott, hogy betervezett alkalmakkor nem az került elő (“Ne kergessük már el azokat, akik jönnek hozzánk játszani.” “Nem jó a túl konfrontativ játék”) De amikor Feri most bejelentette, a szokásos esti “Mit játszunk ma?” kérdésemre, hogy ezt, azt mondtam, hajrá. Az évek során egyrészt edzettünk elég agyégetővel (Tzolkin, Trickerion, Agricola, sötöbö) illetve sikerült elfogadnom, hogy igenis van az a játék, ahol ütni kell a másikat, nem elég a párhuzamos pasziánsz. (Lehet, hogy Feri írta már valahol az ominózus “Metro”-s esetet).

Azt azért tisztázzuk, 20 évvel ezelőtt biztosan sokkal durvábbnak számított a Tigris és Eufrátesz nehézségi szintje, mint amilyennek a mostani közegben tűnik. A túlbonyolított hevijurók világában letisztultnak, legfeljebb közepesen bonyolultnak mondanám. Nálam az is egyértelműen kialakult, hogy azok a társasok, amelyeknek legfőbb alkotóeleme a konfliktus, a másik folyamatos piszkálása, megkárosítása, kettesben a legjobb. Egyrészt sokkal kiszámíthatóbb, másrészt nem ad alkalmat a vitára, hiszen csak egy ember van, akit támadni tudok. Volt néhány rossz tapasztalatom olyan játékosokkal, akik nem foglalkoztak azzal, hogy ki hogy áll, mondhatni koncepció nélkül, esetleg érzelmi alapon hozták meg döntéseiket, amelyek erőteljesen torzították az aktuális állást, no meg a hangulatot. Ezek az élmények olyan irányba vittek, ami alapján egy Tigris és Eufrátesz jellegű játékot leginkább kettesben tudok elképzelni. Aki esetleg ájultan rogyott össze e eretnekséget olvasva, attól elnézést kérek, lehetne rosszabb is a helyzet. 😛

Legtöbbször egy baráti házaspárral szoktunk játszani. Na ott ilyenkor eldönteni, hogy ki kit miért üt/nem üt az meredek. Én tudok/próbálok arra koncentrálni, hogy a saját szempontomból hasznos és ne érzelmi döntést hozzak. De ha haszonelven nem lehet dönteni, akkor Feri húzza a rövidebbet. A “nemármiértén” elég gyakori szókapcsolat e játékok esetében. Tényleg meg kell válogatni, kinek merünk ilyet az orra alá tolni.

Nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy egy térképre (négyzetháló) lapkákat és vezéreket (mind a kettő 4 színben) helyezünk le, amelyekkel egybefüggő területeket alakítunk ki, ezeket hol összekötjük, hogy szétszakítjuk némi csetepatéval. A lapkákat zsákból húzzuk, paraván mögött tartjuk, egy-egy lapkalerakással (ha ugyanolyan színű vezérünk van összeköttetésben vele) pontot szerzünk az adott színből, háborúskodással több pontot is kaphatunk (már ha nyerünk), és kincseket is gyűjtünk (gyakorlatilag dzsóker szín). A végső pontot a négy szín közül a leggyengébb adja, szóval muszáj valamennyire kiegyenlítetten koncentrálni a településekre, templomokra, termőföldekre, piacokra (ugyanis ez a négy szín “tartalma” :)).

Na ez az ami úgy úgy zajlik, hogy “dejóóó, mennyi feketém vaaan, uhh, gyűlik a piros is, jó. Van zöld, remek. Kék lapka van egyáltalán a zsákban?”

Anettel az eddigi játszmáink nagyon békésen indultak, mindenki elkezdte szépen sütögetni a saját pecsenyéjét, de aztán előbb-utóbb kiderült, hogy a másiké mégiscsak ízletesebbnek tűnik. (Már akinek… én szívesen sütögettem volna tovább, de bepofátlankodott egy íjász…) Igen, egy idő után folyamatosan egymást fenyegettük. A szabályok megjegyzése, betartása nem különösebben megerőltető, két dolgon lehet picit (nagyon) elcsúszni, egyrészt, hogy vajon az épületekért megkaptuk-e biztosan a kör végi bevételt, másrészt meg, hogy feltöltöttük-e a lapkákat 6-ra a paravánunk mögött. Szóval az adminisztrációra kicsit oda kell figyelni, de maga a játékmenet nagyon gördülékeny, mondhatni gyors, kettesben kevesebb, mint egy óra. Nagyon kellemes az előkészület is, mert gyakorlatilag a táblát kell kirakni, a 10 vagy 14 előre megjelölt helyre (2 oldalas a tábla) kipakoljuk a templomokat a kincsekkel, választunk egy szimbólumot, elvesszük a hozzá tartozó négy vezért, húzunk hat lapkát, berakjuk a paravánunk mögé, és mehet. 5 perc se. Én ezt valahogy nagyon tudom értékelni. 😀

Be kell vallanom, hogy eléggé tetszik a Tigris és Eufrátesz. Talán ez annyira nem is meglepő, attól viszont egy picit felszökött a szemöldököm, hogy Anett kimondottan élvezte a játszmákat, elismerő szavak hagyták el a száját. Játszottunk a régebbi, és az újabb verzióval is, és míg nekem inkább a klasszikus, Anettnek inkább az újabb kiadás tetszik (tévedés, az új vezérjelölők tetszenek), ami azt eredményezi, hogy egyiktől sem válunk meg. 😀 Esetleg egy két táblás szimultán parti szóba jöhetne. Lehetőleg ugyanazzal a két szimbólummal, csak a két táblán más irányítaná őket. 😛

Pár szó a tematikáról. A Folyóköz az, amitől egy ELTE töris évekre visszamenőleg heveny émelygést kap, de tényleg. Rólam meg azt kell tudni, hogy kiugrott történész vagyok, 3,5 évig bírtam, és ez összefügg azzal, hogy jelentős gyakorlatot szereztem a szigorlatozásban. Az ókor szig. egyik szerves eleme a vaktérkép, szóval volt egy időszak, amikor álmomból felkeltve böktem föl ezeket a városokat egy lapra úgy, hogy előtte berajzoltam centire pontosan a vízhálózatot. Szerencsére ez már elmúlt, és édes nosztalgiával gondolok vissza erre a tájra, illetve jóleső, bizsergető érzés, hogy nekem többet ad ez a játék, mint egy történelmet kevesebbet boncoló embernek. Háttere van, misztikuma, értelme és értéke.