2017-02-23 Szekeres Ferenc 2Comment

Sok emberrel játszottam már, felnőttekkel, gyerekekkel egyaránt. Furcsán hangzik, de a játék nagyon megosztó tevékenység. Akár meglepő, akár nem, vannak, akik nem szívesen társasoznak. Az okok különfélék lehetnek, nem is áskálódnék ezek legmélyén gyerekkori traumákat, családi kapcsolatokat, szokásokat piszkálgatva.

Inkább azon szoktam elgondolkodni, hogy aki valami miatt mégis társasozni szeretne (önszántából), az biztosan élvezi-e. Félreértés ne essék, mindenkinek vannak olyan tapasztalatai, amikor egy-egy parti után nem volt valamivel elégedett, a játékkal, a saját teljesítményével, a hangulattal, esetleg a többiekkel. Ezekkel nincs gond, megesik az ilyesmi, remélhetőleg csak ritkán fordul elő.

Viszont…

Azok, akik a játékot végiggörcsölik ÉS még utána is azon rágódnak, hogy mit rontottak el, azok vajon tudják élvezni? Nyilvánvaló, hogy sokaknak önmagában az az élvezet, hogy pörgetik az agyukat, kombinálnak, számolgatnak, tervezgetnek, és a többieket talán csak változóknak tekintik, akik többé-kevésbé kiszámíthatóan módosítják az adott feladvány nehézségi szintjét. (Nekem amúgy ezzel nincs bajom, de egyértelmű, hogy én nem ezt keresem a társasjátékokban.)

Mi (akár Anettel, akár a szokásos klubos társasággal), amikor kialakul a végeredmény, váltunk pár szót a játszmáról, jó volt, nem tetszett, azt kár volt benézni, szerencsém volt, akármi, és elpakoljuk a társast, ennyi… De nem mindenkinél… Mert csak kibuggyan olykor a “mi lett volna ha” szellemisége. Néha órákkal, napokkal a parti után. Ez megfigyelhető gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt. Azt valóban fontosnak tartom, hogy a játszmára visszatekintve az ember vonjon le olyan következtetéseket, amelyek a hasznára válhatnak, ha komoly hibát vétett, legközelebb figyeljen rá és ehhez hasonlók… De vannak olyan játékosok, akikben ez ott fortyog, nem hagyja nyugodni őket. Attól tartok, hogy van köze a görcsös nyerni akaráshoz, a hibák megbocsájthatatlanként kezeléséhez, a végletes optimalizációs törekvésekhez.

Az már csak hab a tortán, amikor valaki el is hiszi (meggyőzi magát?), hogy mondjuk egyetlen döntésen múlott az egész. Persze, vannak olyan játékok, amelyekre ez igaz lehet, de pl. a kártyajátékok többségénél annyira másképpen alakulhat az egész további játszma két különböző lap kijátszása esetén, hogy biztosan nem lehet ilyen egyszerűen lerendezni az egészet. Mondjuk, ha ettől megnyugtatja magát az ember, akkor nem biztos, hogy fontos, hogy a konklúzió igaz legyen. 😀

Az is érdekes kérdés, hogy amennyiben egy ilyen típusú játékos felvezeti a fentieket, akkor hogy érdemes erre reagálni. Én általában eléggé megértő szoktam lenni, egyrészt azért, mert szívesen beszélgetek a társasjátékokról, másrészt meg azért, mert megértem, hogy az emberből ki kell jöjjön, ami foglalkoztatja. A gyerekeknél ebből kevésbé van amúgy is probléma, viszont felnőtteknél előbb-utóbb (az erőszakosság és a gyakoriság mértékétől függően) kialakulhat az, hogy nem szívesen játszik az ember olyanokkal, akik egyrészt nem élvezik a játékot akkor, amikor nem az ő kedvük szerint alakul a parti, másrészt meg még utána is ezzel zaklatják.

Valószínűleg nem sokan szeretnek hibázni. Én sem. A társadalom erre rá is erősít, mert általában a hibákra valahogy jobban emlékeznek. Persze-persze, nagyon jól csinált egy csomó dolgot, de emlékeztek arra az esetre, amikor …? Az de durva volt…

Számomra borzasztó érzés látni, hogy mennyien képtelenek megbocsájtani maguknak a hibáikat. Nem, nem kell boldognak lenni a rossz döntések, tévedések miatt, de el kell fogadni, hogy ezek természetes jelenségek, és elsősorban azoknál fordul elő, akik csinálnak is valamit (a legfelkészültebbeknél, leglelkiismeretesebbeknél sem lehet elkerülni). Ha már választani kell, inkább szeretem a hibáimat, mint hogy mindentől rosszul érezzem magam, legyen az játék, munka, gyereknevelés, akármi… Sőt, mások hibái miatt sem kívánok bosszankodni. A társasjátékozás sok egyéb mellett a sikeresség, sikertelenség átélésére, ezek kezelésének megtanulására is alkalmas (lehet :)).

Ti ismertek olyanokat, akik nehezen teszik túl magukat egy-egy kevésbé jól sikerült játszmán?

  • Szerintem egy jó megoldás erre a rengeteg játék. Ha nagyon sokat játszik az illető nem lesz esélye elemzeni több napig egy-egy partit, mert jön a következő, amiben majd nem hibázik és már el is felejtette a korábbi bakit.
    Én azt vettem észre, ha évek óta játszom egy társasággal, akkor sokkal ritkábban, illetve nem is jön elő ilyen dolog, mert mindenki megtanulja, hogy ez csak játék. Mi nem szoktunk előhozni nagy hibákat, mert ezeken a hibákon az égvilágon semmi nem múlik. Azért játszunk, hogy együtt legyünk és közben beszélgessünk, örüljünk egymásnak.
    Ahol komolyabban játszunk ott is, ahogy írod az a jellemző nálunk is, hogy megbeszéljük rögtön a parti után, max egy nap múlva még tolunk róla egy e-mailt és ennyi. Kész, lezárva.

    • Illetve a másik jó megoldás olyan játékokat játszani, amiben esély sincs a teljes kontrollra. Kicsiknél pl. csatahajó (torpedó?) ilyen, muszáj találgatni, nincs 100%-os találat.

      Azokban az esetekben, amikor olyanokkal játszunk, akiket nem a társasozás kapcsán ismertünk meg, mi sem elemzünk nagyon. Amikor kettesben játszunk, akkor nagyon röviden átbeszéljük, mert kíváncsiak vagyunk egymás véleményére, tapasztalataira. A kimondottan “gémer” társaságban is inkább magát a játékot próbáljuk kicsit jellemezni, “összefogni”, nem az egyes emberek teljesítményét analizáljuk.