2017-03-16 Szekeres Ferenc 3Comment

Néha elmélázom azon, hogy mennyire alkalmasak a “bevezető szintű” játékok igazán kezdők számára. Sokszor elhangzik a “gateway társas”, azaz belépő szint meghatározás, amit nagyjából úgy kell értelmezni, hogy annak is ajánlható, aki még nem mélyedt el a társasjátékok világában, meg hátha pont az rántja be. Ez természetesen nem valami egzakt módon behatárolható kategória, nincsenek pontos keretei, ahányan vagyunk, annyifélét ajánlanánk, de azért remélhetőleg lenne valami közös sáv a többségnél.

Persze vannak egyértelmű nehezítő tényezők. Pl. hiába nagyon egyszerű egy társas, ha sok szöveget tartalmaz, és az azon a nyelven nem tudóknak ez nehézséget okoz. Számos játékban pedig nem is a szabályok értelmezése, betartása a nehéz, hanem a játékmenethez tartozó adminisztráció (ezt rakd ki, ezt fordítsd meg, keverd újra, helyezd át, stb.), és akkor még az előkészületekről (aka setup) nem is beszéltünk.

Azt hiszem, eléggé másképpen kell(ene?) kezelni azt, hogy egy játék mennyire alkalmas arra, hogy “társasszűzek” önállóan fel tudják dolgozni az elsajátítandó információkat, és felügyelet nélkül is szabályosan játsszanak végig egy partit. Tudom, hülyén hangzik ez a felügyelet, pedig nagyon fontos, mert amint leveszem az értelmezéssel, előkészületekkel, adminisztrációval járó terheket a játékostársak válláról, azonnal egy magasabb nehézségi szintet, kategóriát is könnyen teljesíthetőnek lehet nevezni.

Pl. a 10 év körüli gyerekeknek már bátran lehet összetettebb játékokat is tanítani, de mi lenne, ha eléjük raknám a szabálykönyvet és azt mondanám, “hajrá!”? Amikor a negyedikeseimmel sokat kártyáztunk, volt néhány játék, aminek a szabályait eléjük raktam, és miután egyénileg megtanulták, leültek egymással játszani úgy, hogy nem beszélhették meg a szabályrendszert. Ez persze csak egyszerűbb kártyajátékoknál (és még úgy sem mindenkinél) működött, nyilvánvaló, hogy teljesen más szint, mint amikor én igyekszem összeszedetten, logikusan felépítve elmondani nekik, hogy mi merre mennyi, és még esetleg játszma közben is figyelmeztetem őket egy-két dologra (pl. hogy ez egy csendes játék :P).

Az amúgy is tény, hogy annak, aki tanítja a szabályokat, nem csak a konkrét magyarázat miatt van nehezebb dolga, hanem a játék során fellépő sok-sok kérdés, tisztázásra szoruló helyzet, és játékostársak körének lekövetése miatt is. Ez utóbbi foglalja magában azt is, hogy minden szabályosan zajlik-e, és nem amiatt kérdéses ez, mert valaki esetleg csalni szeretne, hanem, mert könnyen el lehet felejteni, félre lehet értelmezni egy-egy szabályrészletet és ennek jó része élesben derül ki. Pl. szerintem a 7 Csoda, mint teljesen kezdőknek való játék, nem működik olyan jól, mert sokkal nehezebb megtanítani, mint amilyen nehéz ténylegesen a játék, és szerintem tipikusan arra példa, hogy legalább egy embernek a csapatból eléggé képben kell lennie az egésszel kapcsolatban, mert bizony lesz kérdés, nem is kevés, amihez ha folyton a szabálykönyvet kell bújni, nehéz jó játékélményt kicsikarni belőle. Arról nem is beszélve, hogy a tapasztalatlanok többnyire úgy érzik, hogy fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak. 😀

Ezeket azért fontos tisztán látni és jól átgondolni, mert máris kicsit árnyaltabban lehet játékot ajánlani másoknak, és nem ragadunk le a “mindenkinek a kedvenc játékomat ajánlom ízléstől, igénytől, tapasztalattól függetlenül, ráadásul, ha nekem többszáz parti után könnyű, akkor másnak sem okoz majd gondot” mentalitásnál. 🙂