2017-08-15 Szekeres Ferenc 0Comment

Mindig is imádtam a logikai feladványokat, ördöglakatokat, rejtvényeket. Az újkori társasjátékos mániám előtt elég sokat foglalkoztam Rubik kockaszerű kirakókkal, órákon keresztül forgattam a különböző testeket. Az emberek szeretik, ha mindenre van magyarázat, így a különböző tevékenységekhez kényszeresen hozzákapcsolnak valami fejlesztési területet. Térlátás, tervezés, problémamegoldás, logikai összefüggések felismerése, stbstb… Pedig bőven elég lenne annyi magyarázat, hogy egyszerűen csak élvezet ilyesmivel foglalkozni, és teljesen elfogadható, ha valaki más számára az baromság.

Az egyszemélyes logikai játék kategória számomra a tanítás miatt is izgalmas, de most, hogy Boglárka lányunk 3 éves lett, miatta is újra fellángolt az ilyen rejtvények iránti érdeklődésem. Bár sok társasjátékkal játszottam, a legkisebbeknek valókkal kapcsolatban egyáltalán nem vagyok képben. Van itthon néhány társas, amik többé-kevésbé sikert is arattak Boglárkánál, de egyértelmű volt, hogy a különböző játékelemek pakolgatása izgalmasabb a számára, mint maga a játékmenet. Szóval egyelőre úgy érzem, hogy az “igazi” társasjátékozásra picit még várni kell, és nem is akarom erőltetni, elkapkodni. Persze, LEGOzunk, meg vannak más építőjátékaink, illetve Boglárka fantasztikusan elvan a különböző kis figurákkal, bábukkal, babákkal, teljes történeteket vezet le érzelmi hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel.

Nekem azért mégis ott motoszkált a fejemben, hogy vannak ám olyan játékok, aminek a konkrét célja a pakolgatás, és ha nem is társasjátékról van szó, azért majdnem.

Mutatok egy ilyet:

/A felvétel elkészítéséhez a játékot a Compaya bocsátotta a rendelkezésemre./

Nos, több szempontból is premier ez. Egyrészt Boglárkának ez az első játéka, amelyben meghatározott útmutatás alapján “kell játszania”. Másrészt először szerepel d3meeples videóban úgy, hogy annak funkciója is van. 😀

Amikor először mutattam neki a Castle Logix-et, akkor természetesen csak úgy össze-vissza pakolgattuk a várfalakat, tornyokat. Aztán megnéztük az első feladványt. Egyáltalán nem ment neki könnyen ez a 2D->3D konvertálás. Ahogy állunk/ülünk az asztal felett, fektetve lehet logikusabb az egész egy gyereknek, nincs még tapasztalat azon a téren, hogy hogyan működik egy fekvő rajz felállítása. Ez volt az első elem, amit meg kellett szokni. Azután a várfalak pakolgatása már könnyen ment, de a megfelelő méretű tornyok megfelelő lyukakba helyezése még inkább próbálgatás sok esetben. Ami jó, mert az nagyon fontos, hogy megtapasztalja, milyen lehetőségei vannak. Szóval hagyni kell, hadd rontsa el, és az az igazi, ha ő veszi észre, hogy az úgy nem jó.

Persze kell a segítségnyújtás. És ez egy csodálatos része ennek az egésznek. Mert bár nagyobb gyerekeknél, felnőtteknél valóban magányos tevékenység lehet egy-egy rejtvényen, feladványon való gondolkodás, ilyen kicsiknél ez inkább közös folyamat. Talán túlzásnak tűnhet, de nem az: teljesen rá kell hangolódni a gyerekre. Azért, mert csak így tudunk megfelelően együtt gondolkodni. Így tudunk olyan kérdéseket, finom megjegyzéseket tenni, amik által pontosan annyit segítünk, amennyire szükség van, nem többet, nem kevesebbet. Ahogy a videóban is hallani, a gyerekekből sokszor kihallatszik a gondolkodásuk, ez pedig nagy kincs, és egy idő után el is tűnik, szóval addig kell kihozni belőle mindent, amíg lehet.

Nekem fantasztikus élmény volt ez az egész, mert bár sokat játszunk együtt Boglárkával, ez egyértelműen egy különleges közös tevékenység, és olyan dolgokat hozott elő, amelyeket más játék során nem tapasztaltam. Azt is látom, hogy azért gyorsan elfárad, néhány feladvány után már nehezen tartja fenn a figyelmét. Ilyenkor szoktuk azt játszani, hogy ő ad fel nekem egy feladványt, belelapoz a könyvecskébe, én azt megoldom, ő pedig ugyanannyira örül neki és gratulál, mint mi szoktuk, amikor ő old meg valamit.

Egy dolog nem tetszik csak… Amikor hajnalok hajnalán berongyol az ágyunkba és megkérdezi, “játszunk a váras játékkal?”…