2017-09-19 Szekeres Ferenc 0Comment

Nagyjából 2 hónappal ezelőtt egy bejegyzésben említettem, hogy átalakultak az itthoni játékos szokásaink. Anettel kb. 3 éve társasozunk intenzíven, és nagyon hosszú ideig gyakorlatilag a “mindig újat” jegyében teltek ezek az alkalmak. Több oka van ennek. Egyrészt amikor felfedeztem, hogy sokkal gazdagabb és sokszínűbb a társasjátékok világa annál, mint amiről én tudtam, egyszerűen arra vágytam, hogy rohamtempóban ismerjünk meg minél több játékot. Ez azt jelentette, hogy egy társas 1-3 játékalkalom után a polcra került, és onnan legfeljebb az átrendezések során mozdult el. Másrészt pedig a gyűjtőszenvedély is ezt támogatta, ugyanis gyorsabb ütemben szaporodott a dobozok száma, mint ahogyan azokra sort tudtunk volna keríteni. Ez valamilyen szinten szintén azt a kényszert generálta, hogy nézzünk mindig újat, hiszen egyes játékokra így is hónapokkal később kerülhet csak sor.

Ennek a mértéktelen habzsolásnak vannak pozitív és negatív hatásai. A pozitív az, hogy viszonylag rövid idő alatt sok játékkal ismerkedtünk meg, többé-kevésbé mindenevőként talán egészen széleskörű rálátásunk lett a különböző témákra, mechanikákra. Én valami perverz oknál fogva szeretek szabályokat tanulni, élvezem, ahogy a szabálykönyv olvasása során kibontakoznak a részletek, összeáll a fejemben a rendszer, és mivel az elmúlt években többszáz szabálykönyvön rágtam át magam, az ilyen jellegű éhségem nem maradt csillapítatlan.

De persze folyamatosan észlelni lehetett a hátrányokat is. Anett egy idő után telítődött attól, hogy minden héten 2-3 új játékszabályt kellett megtanulnia. Bár nekem ezzel a részével nem lett volna gondom, engem az kezdett el zavarni, hogy igazi jártasság nem alakult ki gyakorlatilag egy játékban sem. Egyre nagyobb igény ébredezett mindkettőnkben arra, hogy kevesebb játék kerüljön elő, de azok többször.

Ez jelenleg két ágon fut tovább.

Mivel Anett nem a legnagyobb rajongója a kétfős absztrakt (vagy olyan jellegű) stratégiai játékoknak, ezekhez külön játékalkalmakat szervezek olyanokkal, akik hozzám hasonlóan szívesen foglalkoznak ezzel a kategóriával. A tanévkezdési leterheltség mellett még nem volt lehetőség igazi rendszerességre, de azért szépen alakul, ezekről az alkalmakról amúgy is mindig születik egy-egy rövidebb-hosszabb bejegyzés.

A másik vonal pedig természetesen az itthoni társasozás Anettel. Akár régóta, akár csak rövid ideje olvassa valaki a blogot, az írások alapján valószínűleg kitalálható, hogy az egyszerű vagy közepesen bonyolult szabályrendszerű, nem túl hosszú játékidejű, inkább agyalósabb (azaz legalább valamennyire kiszámítható játékmenetű) társasokat részesítem előnyben. Ehhez képest most már jó ideje ennek az ellenkezőjével játszunk. 😀 Na jó, ez talán így túlzás, de nem teljesen. Itt a blogon olyan sok szó esik az absztrakt játékokról, hogy talán meglepő lehet, hogy játékestjeinket leginkább a Lord of the Rings: The Card Game, illetve az Arkham Horror: The Card Game tölti ki.

Az FantasyFlightGames egy szemét módon zseniális kiadó, ugyanis valahogy pontosan tudja, hogy mivel lehet elcsípni sok-sok embert (többek között a gyűjtőszenvedéllyel), az LCG vonaluk pedig különösen jól sikerült, én legalábbis nagyon kedvelem. A Living Card Game, azaz az LCG egy olyan modell, ami masszívan a kiegészítőkre épít, de a régmúltból megszokott gyűjtögetős jelleget (pl. Magic the Gathering) fix lapokat tartalmazó csomagokra cserélte. Félreértés ne essék, nagyon fog fájni a pénztárcának ez a vonal is, de nem alakulnak ki olyan anomáliák, amelyben végtelen mennyiségű kiegészítő vásárlása esetén sincs meg egy-egy lap, illetve ezáltal néhány nehezen beszerezhető kártya ára sem vetekszik teljes havi keresetekkel. Szóval az LCG lehetővé teszi, hogy pontosan előrelátható módon tudd begyűjteni az összes lapot, nincs zsákbamacska. Bár több gyűjtögetős kártyajátékban benne voltam már, és szerettem a bontogatás izgalmát, azért manapság többre értékelem ezt a fajta kiszámíthatóságot.

Képtalálat a következőre: „arkham horror lcg”Mostanra már sikerült néhány LCG-t kipróbálnom, és igazán nagyon tetszett mindegyik. A kompetitívek közül az Android: Netrunnerhez és a Star Wars: The Card Game-hez volt szerencsém, az előbbit kimondottan imádtam, de az utóbbi sem okozott csalódást. Viszont mind a kettőnek van egy nagy hátránya, ami miatt itthon egészen egyszerűen nem működik. Ez pedig a titkos pakliépítés. Anett szívesen játszik velem szinte bármit, de kizárt dolog, hogy órákat, napokat töltsön kártyák olvasgatásával azon agyalva, hogy mi mivel lesz jó egy pakliban. Ezeknek a kártyajátékoknak ráadásul egyik fő eleme a meglepetés, hogy vajon mi lapulhat az ellenfél paklijában, és hogy vajon az én paklim elég felkészült-e a másik legyőzésére. Ha egy ember alakítja ki a két paklit, akkor ez az elemi rész elvész, így fájó szívvel, de le kellett mondanom ezekről a játékokról. És bár még nem próbáltam, amennyi infóm van, a Game of Thrones: The Card Game, illetve a Legend of the Five Rings: The Card Game is ebbe a kategóriába tartozik.

A Lord of the Rings és az Arkham Horror ezekkel ellentétben viszont teljesen kooperatív játékok, azaz közösen, együttműködve kell győzedelmeskednünk a kihívásokat rejtő ellenséges pakli ellen. Mind a két játéknak külön bejegyzést szeretnék szentelni, így e sorokat bevezetőnek szánom csak, terveim szerint hamarosan viszonylag részletes bemutatóval jelentkezem majd. 🙂

Képtalálat a következőre: „x-wing board game”És persze ezek mellett rendszeresen előkerülnek más játékok is, köztük újak (pl. amikről videót készítek), de most már a kb. 1-2 hetente 1 új az átlag, szóval a korábbi pörgetés a múlté. Ezzel a rendszerrel többé-kevésbé meg is vagyok elégedve, mert nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy a hét öt napján társasozunk itthon, egy nap azért marad ki, mert Anett táncolni jár, egy meg azért, mert én akkor klubozok és élem ki a kétfős absztraktos perverziómat. Az öt napból jelenleg 2-3 az LCG-kről szól, a maradékon pedig jöhet bármi más. Még egy dolgon szeretnék javítani, hogy a régi szerelem, az X-Wing is rendszeressé váljon, és úgy ha a héten fixen 1-1 nap a LOTR/Arkham/X-Wing trióé lenne, az maga lenne a tökély. És így még a tematika vs mechanika is fele-fele arányban lenne. 🙂