2017-12-02 Szekeres Ferenc 4Comment

3 év nem kevés idő. Ha úgy vesszük, az kb. 9%-a a jelenlegi koromnak, de Boglárkáénak pedig a 90%-a. Volt már sok hobbim, és eddig bármibe is fogtam, abban mindig nagyon intenzíven voltam jelen. Elég végletes vagyok ezen a téren, mert valamit vagy nagyon csinálok, vagy semennyire, és a korábbi hobbijaimban mindig elérkezett az a pont, amikor a maximális fordulatszám 0-ra váltott.

3 évvel ezelőtt a mai napon raktam ki az első bejegyzésemet a boardgamegeek.com rendkívül barátságos felületére. Sok dolog történt azóta minden területen, de ha csak a társasjátékos vonalat nézzük, az is nagy átalakuláson ment át. Voltak hullámhegyek, hullámvölgyek, és valahogy még mindig megyeget ez a blogocska… Lehet, hogy még a közelgő 400. bejegyzést is megéri?

Először arra gondoltam, hogy valami nagyszabású ünneplés kellene, még a szervezést is elkezdtem, de azután elhajítottam az ötletet, ez a bejegyzés pont elég lesz, sőt, talán még ez is felesleges. Az évek eltelnek mindenféleképpen, nem azok elmúlásáról kell megemlékezni, hanem a tartalmukról. A tartalom meg remélhetőleg eljut ahhoz, akinek hasznos lehet. Meg akinek tetszik.

Biztosan amiatt, mert öregszem, de eléggé billeg, hogy hol nagyon érzelgősen, hol pedig kimondottan tárgyilagosan tekintek vissza az elmúlt társasjátékozásban, blogolásban gazdag 3 évre. A blogolás és a videózás gyakorlatilag hobbi a hobbin belül, ki tudja, hogy amennyiben nem társasoznék, a másik kettő elindult-e volna valami játékoktól független útvonalon.

A videókban intenzív időszak gyakorlatilag idén március óta tart, jelenleg 113 videó van a csatornán. Tudom, hogy amúgy nem nagy durranás, de számomra döbbenetes szám, főleg, ha úgy vesszük, megnézni is sok, nem hogy felvenni, megvágni. Szerencsére élvezem továbbra is. No persze nem minden pillanatát. A vágás része nem feltétlenül izgalmas folyamat, olykor pedig kimondottan bosszantó, főleg, amikor vágás közben derül ki, hogy hiba van a videóban. Sajnos nem mindig könnyű a javítás, de persze azt reméli az ember, hogy tanul az esetből, és majd legközelebb már minden szuper lesz. 🙂

Mivel ez már most hosszú bejegyzésnek ígérkezik, nyugodt szívvel eresztem bő lére mondandómat, annak a pár embernek, aki elolvassa, talán érdekes lehet, a többség meg jó eséllyel már eddig a sorig sem jutott el. 🙂

Szóval… Kétnyelvűségem miatt nekem komoly artikulációs problémáim voltak/vannak, és ez leginkább a magyar beszédben (volt?) zavaró. Édesanyámmal amióta csak megszólaltam, szerbül beszéltem, édesapámmal pedig magyarul. A szerb egy mássalhangzó torlódásokban gazdag pörgős nyelv, és mivel Délvidéken, a Vajdaságban voltam gyerek, az a nyelvi közeg alakította a beszédemet. Amikor Magyarországra költöztünk, rengeteg konfliktusom volt a különböző szóhasználatok miatt. Amit én magyar szónak hittem, kiderült, hogy nem az, és erre bizony sokan sokféleképpen reagáltak. Később sem volt sokkal könnyebb, mert bár már kevesebb szó miatt röhögtek ki, általában senki sem értette, hogy mit beszélek, ugyanis főleg kamaszkoromtól kezdve rettenetesen hadartam, és persze az a része érdekes volt, mint mutatvány, hogy hű de gyors vagyok, sajnos az artikuláció teljes hiánya korlátozottá tette az alapvető kommunikációt. A mondandóm dadogásokkal színesítése sem segített a helyzeten. Akinek nem volt sohasem ilyen jellegű problémája, valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy ezen mennyire nehéz változtatni. Olyan volt, mintha lebénult lábbal sprinteltem volna.

Amikor Anettel megismerkedtem (kb. 20 évesen), akkor saját bevallása szerint az első néhány randi úgy ment le, hogy semmit sem értett abból, amit mondtam neki. A nevemet is az érettségi tablóról leste le, hogy legalább az az infó meglegyen. 🙂 Szerencsére ez már bőven emailezős időszak volt, úgyhogy azon keresztül megtudtunk egymásról ezt-azt. 😛

Hogy végül hogy alakult úgy, hogy gyakorlatilag abból élek, hogy beszélek? Jó kérdés… Azt hiszem, hogy az nagy sokk volt, amikor egyszer visszahallottam a saját hangomat az otthoni üzenetrögzítős telefonról, és egy szót sem értettem belőle. Megkérdeztem mindenkit a családban, hogy ez tényleg így hangzik a valóságban is, vagy csak a telefon torzított túl sokat. Nem örültem a válasznak.

A főiskolára csak úgy vettek fel, hogy kötelezően logopédiára kellett járnom. Én nem éreztem túl hatékonynak, de biztosan nem ártott. A változást inkább a folyamatos kontroll jelenti, hogy egyszerűen állandóan fegyelmeznem kell magam. Ez fáradtan nehezebben megy. Azt hiszem, hogy kialakult egyfajta “tanórai beszéd”, amikor a lehető legjobban figyelek (ezt használom olyankor is, amikor Boglárkának mesét olvasok, vagy vele beszélgetek), meg egy “hétköznapi beszéd”, amikor egy picit elengedhetem ezt a folyamatos felügyeletet.

Tudom, mások számára nagyon érdektelen dolgokba mentem most bele, de számomra talán gyógyítóan hat. És talán egy kicsit azt is megmutatja, hogy mennyire volt nehéz az első lépéseket megtenni a videózás terén. Újra meg újra megélni, hogy visszahallod a hangod, és tudod, hogy nem az igazi, de közben meg azt is tudod, hogy ez gyakorlatilag ég a 10-20 évvel ezelőtti földhöz képest… Többek között ezért döbbenetes számomra a csatornára felkerült videómennyiség. Emellett pedig a bejegyzések megírása sem két pillanat, bár nyilvánvalóan más szerepük lett a felvételek miatt. Régebben a bejegyzések nagy része végül is pont a játékok bemutatásáról szólt. Nem is tudom, hogy most már mennyi értelme van magának a bejegyzésnek, lehet elég lenne csak a videót kitenni, végül is abból remélhetőleg mindenki meg tudja állapítani, hogy érdekli-e a dolog vagy sem, a véleményemet meg nyugodtan megtarthatom magamnak.

Apropó vélemény… Nálunk a suliban a gyerekek sokat szerepelnek egymás előtt, nagy figyelmet fordítunk erre. Ahogyan arra is, hogy hogyan alkossunk véleményt. A véleményünkkel építhetünk, és pusztíthatunk egyaránt, de ez nem feltétlenül a vélemény tartalmán, inkább a megfogalmazásán múlik. Már az alsósok is értik, tudják, hogy semmi épülést nem várhatnak egy beböfögött lehúzó kritikától. Azonban, ha sikerül megfogalmazniuk, hogy mi az, amit egy adott előadásból, bemutatóból jónak, érdekesnek, hasznosnak találtak, és mi az, amiben szerintük fejlődni lehetne, kellene, vagy csak jobban figyelni rá, akkor abból lehet építkezni. Nem, ez nem píszí bulsit. Igenis meg kell mondani, ha valami jó, és igenis meg kell fogalmazni azt is, ha tudjuk, mitől lehetne jobb. Persze a vélemény veszélyes dolog, azért illik felelősséget vállalni. Nyilvánvaló, hogy egy youtube-on névtelenül benyomott diszlájkért nem szükséges. De nincs is információtartalma, mert nem tudom meg, hogy én nem tetszem, a játék, az asztal, esetleg Boglárka?

Szóval eltelt 3 év, sok változáson ment keresztül a blog, és ki tudja, hogy mit hoz a jövő, jelenleg nem látom, hogy merre tovább, de elszöszmötölgetek ezzel-azzal, ahogyan eddig is, aztán majd lesz valami. 🙂

Köszönöm mindenkinek a biztatást, az építő jellegű kritikát, ha további ötletek, javaslatok vannak, fogalmazzátok meg bátran őket, hátha lesz 4. születésnap is, és addigra mindent le- vagy beépítek. 😉

ui: Külön köszönöm azoknak, akik a múlt héten a Társasjátékok Ünnepén megszólítottak, kitűzőt kértek, sőt, ki is rakták azt, igazán jól esett. 🙂